Cseppenként

Magyar Nemzet
/ György Zsombor riportja /



Luka Enikő megszelídítette a keménynek ismert
soproni borokat


Cseppenként



Nem poncichternek készült, s pár ezer palackot
tölt csak meg évente, a


borkedvelők mégis rövid idő alatt megismerték a
nyugati határszélen


élő Luka Enikőt. A fiatal soproni borászt egy
családi tragédia


indította el az úton, amiről ma már semmiképpen
sem térne le.


Zweigeltje Franciaországban is aranyat ér.



György Zsombor



Mottó:

"Mindentől messze, a szívhez közel, csinálj
csodát, én meg elhiszem."


(Kispál és a Borz: Húsrágó hídverő)



Igazán különleges atmoszférájú hely Fertőrákos,
ami bár csak község,


mégis városfal vette körül, kőfejtőjében legendás
színház működik,


műemlékeit pedig megirigyelnék a jóval nagyobb
települések is. Alig


több mint kétezren élnek itt, Fertőrákos mégis
mintha valaminek közepe


lenne, pedig valójában hosszú éveken át valaminek
a vége volt inkább.


A Fertő-tó felé sorompó zárta el az utat, csak
hogy egyértelmű legyen,


ezt az az államhatalom is így gondolta. A
torlasznak ma már nyoma


sincs, a határőrök egykori háza azonban ránézésre
semmit sem


változott, hiába telt el közben több mint húsz év.
A rendszeridegen


elemeket sokáig az innen tíz kilométerre lévő
Sopronig sem engedték


el, nemhogy Fertőrákosra. Azon a bizonyos sorompón
túl pedig csak az


igazán kiváltságosak mehettek, meg akik ott
dolgoztak, határsáv


engedéllyel. Ami pedig egy olyan igazolvány volt,
amit mi sosem


kaptunk meg. A kilencvenes évek elején ezért is
figyeltük csodálattal


a páneurópai pikniket, ámuldoztunk a tóra épült
remek stégházakon -


amiket persze az elvtársak addig is használtak -,
fizettünk be az


Ausztriába induló első hajóutak egyikére, s
örültünk a túloldalt lévő


Fertőmeggyes (Mörbisch) felé vezető kerékpárút
megnyitásának. A


burgenlandi falu címerében a hal és a templom
mellett szőlőfürt


látható, a tizennyolcadik század végén betűrendes
helységnévtárat és


alapos országleírást készítő Vályi András pedig
ilyennek látta:


"határja jobban hegyes, mint síkos, terem
búzát, rozsot, árpát, zabot,


bora nevezetes".

S a bora egyre inkább nevezetes bizony annak a
fiatal hölgynek is, aki


a kerékpárút Fertőrákos felőli végénél alapította
meg alig pár éve


pincészetét, továbbvíve az apai örökséget, s
újraértelmezve mindazt,


amit a soproni borvidék nedűiről gondoltunk. Luka
Enikő tételeit a


legutóbbi budavári borfesztiválon kóstoltuk végig,
majd rövidesen


birtokán is felkerestük, a szüret kellős közepén.
Házuknál nem áll


konténerszám a szőlő, nem hallani szivattyúk,
présgépek zaját,


kamionok sem térülnek-fordulnak, Lukáéknál a
mennyiség nem elsődleges


szempont. Mindössze egy kicsi piros traktor parkol
az épület mellett,


a munkában pedig egyetlen segítője gyerekkori jó
barátja ... Attila.


Enikőre - pincészete ajtajában összetegeződünk -
egyik pillanatról a


másikra szakadt rá minden. Belső építésznek
készült, de az élet úgy


hozta, hogy PR-szakra vették fel a főiskolára.
Édesapjával, abban


maradtak, ha majd kézhez kapja diplomáját,
leülnek, s megbeszélik, mi


legyen az akkor már szépen fejlődő családi
gazdasággal. Luka József a


nyolcvanas évektől palackozta borait,
Németországba, Angliába is


szállított, megtalálta azt az utat, ami savas
borokat kevésbé szívlelő


fogyasztókat is elvezette a keménynek ismert
soproni borok világába. A


savanyúságot okozó almasavak kiegyensúlyozásával
elért lágyabb,


letisztultabb ízvilág egyre több borkedvelőt
győzött meg, a szakmától


pedig érkeztek az arany-, ezüst- és bronzérmek. A
borász teljes


odaadással dolgozott kint a szőlőben és a Sopron
belvárosában, a Balfi


utcában lévő régi pincében, lánya egy évtized
távlatából úgy


emlékszik, folyton csak le föl járt a meredek
lépcsőkön, s cipelte a


nehéz ládákat, demizsonokat. Pincéiket ezen a
vidéken többnyire nem a


földeken, hanem a városban építették meg a
poncichterek


(szőlőművesek), így többet foglalkozhattak a
borral, s még csak meg


sem dézsmálták idegenek - például Napóleon
1809-ben itt állomásozó


részeges katonái - a nedűt.

Egy hét volt hátra Enikő diplomaosztójáig, amikor
2002-ben édesapja


hatvanegy évesen teljesen váratlanul meghalt. Kora
délután még a


reumájára panaszkodott, este pedig megállt a szíve.

Hagyjon veszni mindent, s járja a megkezdett útját
a marketing


világában, vagy szedje össze bátorságát, s
vállalja fel az örökséget -


erről kellett Enikőnek huszonöt éves fejjel
döntenie. Szüretkor


korábban is besegített édesapjának, de nem tanulta
ki a mesterséget.


Tisztában volt vele, hogy a borászatot csak
segítséggel tudja tovább


vinni. Ám nem maradt egyedül, a család és a
barátok biztatták, s ő


hamar megértette, mekkora a tét, mit veszíthet.
Egy ismerős tanácsára


felvette a kapcsolatot Rudolf Krizan osztrák
borászati szakértővel,


aki körülnézett náluk, végigsétált a tőkék között,
beleszagolt a


hordókba, majd megkérdezte Enikőt, tényleg ezt
akarja-e. Az "igen"


hallatán közölte, egy hét múlva újra eljön, most
pedig lediktálja,


addig mik a tennivalók. Anyagiakról sem akkor, sem
azóta nem esett


szó. Luka József, megelőzve korát már a nyolcvanas
években


terméskorlátozással élt, ami ma már a minőségi
borászatoknál


alapeljárás. Így Enikő is metszőollót ragadott,
felmérte a


készleteket, hordókat mosott, elvégezte a kötelező
házi feladatot. S


közben dolgozott városi munkahelyén.

Az első év kínkeserves volt, meséli, a néhány óra
alváson kívül


kizárólag munkával és tanulással ment el minden
ideje. Másik mestere


édesapja jó ismerőse, a hatalmas villányi
gazdaság, a Vylyan


alapítója, Debreczeni Pál lett, aki az első
pillanattól kezdve mondta


a "lánynak": nem szabad megállni,
megijedni, a kemény munkának meglesz


az eredménye. Felfoghatatlan, hogy miközben
bizonyított tény a


vörösbor jótékony hatását a szívre, épp azok az
emberek mennek el idő


előtt, akik oly sokat tettek a minőségi magyar
borkultúra


feltámasztásáért. 2004-ben autóvezetés közben Debreczeni
Pál


infarktust kapott, felborult, s meghalt, ötvenhat
évesen. De az


eredmény, amiben ő is annyira bízott, s amivel
Enikőt biztatta, még


ebben az évben megszületett: a Luka pincészet
zweigeltje aranyérmet


nyert Franciaországban. Enikő szavai szerint "szent
őrültnek" kell


lenni ahhoz, hogy ennyi energiát öljünk ebbe a
fajtába, hiszen a


zweigelt neve a rendszerváltozás előtt működő
állami kombinátok


minőségromboló tevékenysége miatt ma sem cseng
jól, de lám, megéri.


Másfél év kellett, s a Luka pincészet talpra állt.

Enikő 2005-ben megvásárolta a kerékpárút melletti
telket Fertőrákoson,


elkezdődött a tervezés, s 2007-re felépült a
borház. Nem monumentális,


épp olyan, amivel megelégszenek. Itt működik a
Luka-pincészet, immár


hosszú, meredek lépcsők nélkül. A hordók és
tartályok tároló helysége


mindössze egy méterrel került a föld szintje alá,
az építési


technikának, a szigeteléseknek és a hűtő-fűtő
berendezéseknek


köszönhetően így is biztosíthatóak azok a
körülmények, amik egy


ideális pincében.

Ültetvényeik a Fertőrákos és Balf közötti
történelmi borvidéken


találhatók. Ahogy a Balatonnál, s általában a nagy
vízfelületek


közelében, úgy itt, a Fertő-tó térségében is
sajátos, kiegyenlített a


klíma, jó a talaj, ami számos fajta számára
ideális. A fehérek közül a


zöldveltelini a legelterjedtebb, osztrák oldalon
is, de a szőlők


háromnegyede vörös, annak is kétharmada
kékfrankos. Azt követi a


zweigelt, a cabernet sauvignon, cabernet franc,
merlot és a pinot


noir. Lukáék is a vörösborokra álltak rá, az
előbbiek mellett sikerre


vitték a magyar nemesítésű turánt is. Édesapja
Bálint cuveéjének nem


maradt fenn a receptje, Enikő azonban a régi
Kispál koncertek emlékét


is megidézve - Lovasi Andrásék hozzájárulásával -
előállt saját


elegyével, a "Szívhez közellel".

A borház deszkái a világot jelentik, vagy
legalábbis a világ egy


nagyon fontos részét. Mögötte a ház, a hordók és
az éppen préselődő


szőlő, a kóstolóhelység, mellettünk a kert, kicsi
tóval, benne a


magányos piros ponttyal - párja nemrégiben
feldobta a hasát -, aztán a


mező, a végén meg a nagy víz, a Fertő-tó. Lukáék
1560-ig vezetik


vissza családfájukat, a hófehér házfalat díszítő
címerük az u-betűt


helyettesíti nevükben. Enikő nem tör a leg-ekere,
nem akar a


legnagyobb, legmenőbb, leggazdagabb lenni, azt
szeretné csak, ha nevük


ismert és mindenhol jól csengő lenne, a biztos
minőség garanciája. Nem


akar nagy mennyiségben termelni, a kéthektáros
birtokot is mindössze


2,7-re növelte. A gyenge 2010-es évben hatezer-ötszáz
palackot


töltöttek meg, de a jobb években sem készül több
nyolc-kilencezernél.


S hogy mi a fiatal borász történetének tanulsága,
már ha ezt lehet és


érdemes egyáltalán pár szóban összefoglalni? Talán
az, hogy Luka Enikő


bizonyította: a legkeményebb megpróbáltatások,
tragédiák után is fel


lehet állni, a történtekből erőt lehet meríteni. A
leeresztett sorompó


nem jelenti azt, hogy az előttünk lévő út rossz
irányba vezet. Csak


legyen néhány jó ember is a közelünkben, akik azt
mondják mikor


elindulunk: "csinálj csodát, én meg elhiszem."

vissza a cikkekhez