Marie Claire 2008 november

Madárlátta merlot, Szívhez közel cuvée

Vannak különleges találkozások – mikor az első pillanattól kezdve érzed, hogy valami igazán fontos történik veled. És a második pillanatban már a kézfogás is történelem, elhanyagolható gesztus, hiszen felismerted őt: megérezted az összhangot, a hasonló gondolkodást, megláttad az előtted álló idegenben a rokonlelkű embert. Ilyen volt a mi találkozásunk is Luka Enikővel egy langyos júliusi estén a soproni Tűztorony teraszán.

Első látásra megszerettem őt és a történetét. Egy igazi, hiteles nő - mesél borokról, az életéről, a Fertő-tóról, a könnyekről és a boldogságról egy időben. Ahogy sáros bakancsban metszi a szőlőt, emelgeti a ládákat, intézi a traktorszerelést vagy a palackozást, majd szőkén és ragyogón borkóstolót tart, szinte elringatva hallgatóságát selymes hangjával, a meséivel és illatos boraival, és mindeközben (ahogy ő fogalmaz) „két kézzel tartja a felhőket”- mert az ő története csak félig lányregény, a másik fele kitartásból, kemény munkából, átvirrasztott éjszakákból és fájdalomból áll össze.

A borháza is olyan, amilyen ő: hivalkodásmentes, szép és harmonikus. Afféle „kézműves borászat” az övé, játékos kedvű barátok szerint homeopátiás mennyiségeket készít az egyes borokból. De nem törekszik többre, azt mondja, ez így van jól: 2,7 hektár szőlőhöz pont ekkora feldolgozó helyiség és pince szükségeltetik. Nem akar mennyiségi növekedést elérni, csak a minőség fontos számára: finom, szívből jövő borokat készíteni. A borcímkéken olvasható évjáratajánlások valóban megszólítanak – Enikő személyesen írja őket. Itt minden címkének, illusztrációnak, hordónak története van, és minden hozzá kötődik. Jelen van mindenben, ami a boraival kapcsolatos.


2004
„minél közelebb áll a szívedhez egy hely, annál jobban összefonódik vele az egész lényed. Sopron és szőlőt adó dombjai, a Hely, a mi sorsunk… És a borok, melyek éveink pillérei, hordozzák mindennapjainkat és mesélnek…”


Hogy lettél borász?
Képzőművésznek készültem. Éltem a kissé elkényeztetett kisebbik gyerek felhőtlen életét, de azért minden pillanatban tudtam, hogy ez a gondtalanság előleg az élettől. Hogy egyszer egyik pillanatról a másikra megváltozik minden. Így is történt: mikor apu 2002 májusában meghalt, szinte egy délután alatt kellett felnőnöm. 24 éves voltam. Itt volt a szőlő, a pince, a borok a hordókban, és én nem értettem semmihez. Borász barátok segítettek, bíztattak. Egy osztrák gazda, Rudolf Križan két éven keresztül napi szinten ellenőrizte a munkámat, tanított. Mindezt borász elhivatottságból: nem is ismerte aput, de amikor meglátta az életművét – a megművelt szőlőt, a hordókat, úgy érezte, eljött a pillanat, amikor egy ausztriai mondás szerint „ő legyen a fény” valakinek az életében: tehát úgy nyújtson segítő kezet, hogy cserébe nem vár semmit. Két év után, mikor szárnyaimra bocsátott, egy fürt szőlőt rajzoltam le, és kereteztettem be neki. Ennyit fogadott el mindezért. Nehéz évek voltak: éjjel - nappal dolgoztam, miközben másfél évig nem adtam el semmit. Az első összeg két év után érkezett a bankszámlámra – alig hittem a szememnek. Addig egy szállodában dolgoztam párhuzamosan, hogy megéljek. 2004-ben történt meg az áttörés: apu utolsó borát, aminek a hordójára kézzel írta fel, hogy „Tatu kutyus védőitala” (Tatu az én kutyám), és az én első boromat kiküldtem Párizsba egy borversenyre. Annyira akartam, hogy apu nyerjen valamit! Mikor megtudtam, hogy bronzérmes lett a bora, meg sem hallottam, hogy az enyém nyerte az aranyérmet…


Milyen volt az első borkóstolód?
Az első kóstolóim inkább szeánszok voltak: minden borhoz valamilyen apuhoz fűződő emlék kötődött, és én ezekről meséltem. A legelső rendezvény nagyon emlékezetes: egy kb. 15 fős férfitársaság volt, és amikor végighallgatták a történetemet, mindannyian elsírták magukat, majd éjszakába nyúlóan meséltek a saját életükről. Végül az egyik férfi kabátujja meggyulladt az asztalon álló gyertyától – ennek láttán én indokolatlan nevetésben törtem ki, és két év után végre kiszabadult belőlem a magamba zárt fájdalom. Rájuk is átragadt a hirtelen jött jókedvem. Katartikus este volt.

2006
"… most úgy érzem, magadra kell, hogy hagyjalak ezzel a borral. Ez a bor többet tud a fényről, mint mi… Nem én leszek, aki elmondja, hogy milyen tündöklésben született, hanem ő."

A palackokat nézegetve azért a művész lelked is visszaköszön. Meséld el ennek a Szívhez közel Cuvée-nek a történetét – hiszen ez a borcímke egy kortárs festmény…

Ez még a kreatív gyermeklélek terméke: 15 évesen ültem a Fertő parton, az unokatestvéremmel egy festőtáborban, teljesen szabadon, és egy nyári délután született ez a rajz. Pezsgett körülöttünk a nyár, a fiúk, a szép remények – minden együtt volt a boldogsághoz. Tavaly került elő a kép, épp mikor címkét és nevet kerestem egy cuvée-nek. A kép hátára rá volt írva, hogy „Húsrágó, hídverő” – ez egy ’91-es Kispál és a borz szám címe, arról a nyárról. Utána az autóban ülve még mindig a néven gondolkoztam, mikor a rádióban megszólalt ez a dal – a hideg futott végig a hátamon, mikor meghallottam, és ez a mondat kelt életre a fejemben: „mindentől messze a szívhez közel, csinálj csodát én meg elhiszem…”. Így lett Szívhez közel a bor neve.

És a merlot mitől Madárlátta?
Minden évben kaptam jót, rosszat. Akkor, 2005-ben az összes kékfrankosunkat megették a seregélyek, de az utolsó szemig. Október közepén már kékfrankost rajtam kívül nem hagy fent senki, de valaki mondta, hogy a hegyen valakinél van még merlot, ha érdekel, azt megvehetem. 13 mázsa szőlőt fizettem ki, de alig a fele bizonyult használhatónak, alig lett belőle valami. Azt mondtam, hogyha ez valaha kereskedelmi forgalomba kerül, megkockáztatom a madárlátta nevet, mert ezt csak látták a seregélyek, de nem ették meg. A címkén is egy seregély látható. Végül ez lett az a bor, amit az emberek a legjobban összekapcsoltak az én nevemmel.

2007
"Vannak évek, amikor különös dolgok történnek. Hirtelen meglátod a sárgát a napraforgóban, a béka zöldjét a tükörvízben és a lilát a borban…"

Mára talán kicsit "kiderült az ég" – felépült a borházad, azon a helyen, amit a világon a legjobban szeretsz.
Fontos volt számomra a telek fekvése, a gyönyörű kilátás a Fertő tóra. Ez egy különleges látványborászat – az egyik oldalon látjuk a tavat, a hegyet, ahonnan a szőlő jön, a másik oldalon egy üvegfalon keresztül a pincét és a borokat: a táj és az emberi alkotás igazi találkozása. Én szerelmes vagyok ebbe a helybe: ha lenézek az ültetvényről a Fertőre, mindig bepárásodik a szemem. Azért van tavacska a terasz alatt, mert ide akartam varázsolni – hiszen ettől a mikroklímától ilyen a szőlő. Ezt a harmóniát csak itt tudom megélni, és ez kerül bele a boraimba is.

Kik láthatók a falon lógó festményen?
Az ősök – már ők is készítettek bort. Így van igazi történelme a mi borainknak. Ennek a képnek az eredetije Velencében, egy múzeumban található, 1548-ban készült, amikor Luka Józsa nemesi címet kapott. Egy német rokonom hosszú családfakutatás után jutott el Lukanényére, ahol még a templom oltárán is fent van a címerünk, amit én is használok a borokon. Ezt a képet a pinceavatóra kaptam.

Mikor lesz belőle borcímke?
Most, hogy mondod, lehet, hogy jövőre…

Eddig csak a munkáról volt szó. Mi van az élet másik felével?
Mára az is a helyére került. Végre nem vagyok egyedül, szerelemben, boldogan élek. És ez nagyon jó.
vissza a cikkekhez